SM nővérek

Elképesztő az a munka amivel a neurológiai osztályok (és járóbeteg szakrendelések) nővéreinek nap mint nap meg kell küzdeniük. Minden elismerésem az övék. -az egészségügyi egyéb osztályai és vonatkozásai egy későbbi fejezet lesz-

Nemrégiben egy konferencián elhangzott, hogy léteznek SM nővérek. Az én elmaradott kis agyamban megjelent a kép, ahogy az SM beteget gondozza egy erre speciálisan felkészített, mosolygós nővér, egy tökéletes, mindenféle rehabilitációra alkalmas környezetben. :) Persze a helyzet megint bonyolultabb és megint nem csak fekete-fehér, és nagyon nehezen veszi be a gyomrom.
Mint arról felhomályosítottak az a nővér az SM nővér, aki az SM betegnek megtanítja, hogyan kell beadni az injekciót. Ez eléggé kiverte nálam a biztosítékot!


Tudom, hogy az SM betegekkel IS foglalkozó nővéreknek rendszeres konferenciákat, képzéseket tartanak. Megtudtam, hogy létezik valamilyen szervezet vagy szerveződés is. Ez már kezd valami európai dologra hasonlítani, de nyilvánvalóan egy SM nővérnek még a injekció beadásának betanításán kívül még millió feladata lenne egy-egy SM beteggel kapcsolatban. Azt gondolom, tudom és tapasztalom, hogy van akarat, van erőn felüli segítségnyújtás és van sok-sok mosoly, ami borzasztóan fontos! Ami viszont nagyon kétséges, hogy az agyonterhelt egészségügyi rendszerben van-e a betanításon kívül más dolgokra erő, kapacitás, forrás, energia.


Ám az én szememben ott kezdődik az SM nővér, aki speciálisan (Sclerosis Multiplexszel kapcsolatban) képzett és csak SM betegekkel foglalkozik. 

Tulajdonképpen én csak a meghatározást sérelmezem, meg persze azt, hogy megint az ideális elképzelésektől oly messze van a valóság.

Ételem az életem

Sokszor belegondolok, hogy a visszaminősített fogyatékkal élők miként boldogulnak az élelmiszer vásárlással. Tudnak-e külső anyagi segítség nélkül igazi ételekhez, alapanyagokhoz jutni, mert otthon főzni még mindig a legolcsóbb. Remélem, hogy legalább kenyér jut mindenki asztalára.

Mindig azt halljuk, hogy azok vagyunk amit megeszünk.
Nagyjából ezer évvel ezelőtt a dédimamámtól próbáltam ellesni, hogyan is készülnek a legfinomabb sütik. Mindent belerakott amit csak kellett: tojás, tej, igazi helyben őrölt liszt, kristálycukor és így tovább. Hírből sem ismertük a laktózmentes tejet vagy a nyírfacukrot (azt hiszem ezt hallottam a barátnőmtől, hogy van ilyen, remélem jól írtam, az mégis mi a szösz?). A sütik mindig tökéletesek voltak és idő előtt elfogytak, soha nem volt gond, hogy hogyan fog elállni a süti hűtőszekrény nélkül, hiszen a pocakunkban elég jól elvoltak a sütikockák.
Manapság ezeket a hagyományos sütiket csak a családomnak és néhány szerencsés vagy szerencsétlen közeli barátunknak sütöm ünnepnapokon és kivételesen nyugis hétvégéken.
Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki a hétköznapokon fura, sokszor meghatározhatatlan kajákat töm magába. Eléggé sajátos a viszonyom az élelmiszerboltokkal és az éttermekkel is. Nagyon kevés olyan hely van, ahonnan hazaérve elégedettnek érzem magam. Nem feltétlenül a termékek vagy ételek árára gondolok, hanem a tisztaságra, a rendezett választékra, a minőségi alapanyagokra. Főleg a boltokban kapható kenyerek szoktak totál kiakasztani. Szerintem a jó kenyérnek nincs párja, ezért egy ideje házi kenyérsütéssel próbálkozom. (a saját sütésű -nagyon olcsó- kenyér nem hizlal, hiszen többször is "csöpög az eresz" azaz le lehet izzadni dagasztás közben)

Legyen az leves, főétel vagy sütemény a lényeg a mértékletesség.

A keveset többször módszer általában jól működik.